Még nem írtam nektek a karácsonyi gyűjtögetésünkről. 

Vajon mitől lenne az ember emberebb, mint egy kis jótól ebben zűrös, rohanó világban.

Köszönöm nektek, hogy annyi mindent tudtunk adni ezeknek a meggyötört lelkű kis, és nagy embereknek.

Találkoztam csoda lelkületű segítőkkel, anyákkal, apákkal, menyasszonyokkal, asszonyokkal.. Mindenórás kismama két kis beteg gyereke mellett is tudott még időt szakítani egy óriási adag mézes krémes elkészítésére - melynek receptjét mai napig kincsként őrzöm.

Volt, aki kicsi dobozokba csomagolt lelkesen, rajta hogy hány évesnek szól az ajándék, volt aki hatalmas csomagokkal érkezett, volt nagymama Baján aki csak sütötte a mézest, és sütötte.

Egy kedves hölgy pedig Budapestről minden este óriás szatyrokat cipelt a buszon, mert a cégnél ahol dolgozik lázasan gyűjtögették a ruhákat, játékokat. Megtöltöttek egy hatalmas dobozt szaloncukorral, és a sok szépséges, és divatos ruhát alig győztük elcsomagolni karton dobozokba.

Volt, aki pakolta esőben a teherautót, és volt aki könnyezett, amikor végül megérkeztünk a sok-sok szép dologgal a nevelőotthon kapujához. Erősnek kell lennem - mondogatta Marcsi magában. Nem szabad sírni. Ezek a gyerek már sírtak eleget. Most az öröm ideje van.

Ő volt, aki a családjával minden este süteményeket sütött, díszített 1 hónapon keresztül. Köszönet érte nektek.

Az igazgató urat is megleptük, amikor benézett az autó platójára a megérkezésünk után. Ezt nem tudom elhinni! - szakadt ki belőle.

Mi hittünk benne a kezdetektől.

Csodát találtunk a falak között. Gyönyörű kastély áll Bicskén. Álomszép. Ősfás park. Amikor ott jártunk a kétszárnyú vaskapu szinte sikerfilmszerűen nyílt ki előttünk. A kapu mögött pedig a platánfasor ágaira tekert karácsonyi égősor apró kicsi lámpácskái vezettek bennünket végig.

Amikor megdicsértük a fogadtatást, és a látványt, akkor az igazgató úr csak ennyit mondott: „Hát megtesszük amit tudunk, hogy a kislakók is érezzék, közeledik a karácsony.”

A csoda igazából akkor érintett meg bennünket, amikor kipakolás után az igazgatói irodában összegyűltünk. Mi, a kis magja a csapatnak, és János az intézmény igazgatója beszélgettünk. Nehéz volt néha nem zokogni. Emberi sorsok, emberi történetek, gyerek tragédiák, gyerek könnyek. Volt borzalmas történet, és még borzalmasabb. Hihetetlen hogy mit produkál az élet. A legenyhébbet megosztom veletek.

A gyerekek egy része időnként hazajárogat. Vasárnap este érkezik vissza az intézetbe, és bizony rendszerint kabát nélkül a téli vacogó hidegben. Szinte egy szál szakadt ingben, pólóban, mert az otthon lévők szabályosan leszedik róla, és neki vacogva kell visszamenni az intézetbe. Ez volt a legenyhébb történet. A többi: szívszakadás.

Ezek a kis kezek viszont nyáron levendulát ültetnek, és szednek. Szőlőt préselnek, és bort palackoznak, gyógynövényeket szárítanak, és kis vászonzacskókba porciózzák. Sárgabarack lekvárjuk pedig olyan csoda finom hogy az íze visszarepít a tücsökzenés nyárba, ha téli zimankóban reggel ezt kened a vajas kenyeredre.

Még ajándékot is kaptunk tőlük. Kaptunk finom bort, levendula párnácskát molyok ellen, és finom vörös bort a karácsonyi vacsorához. A legnagyobb ajándék mégis az, hogy éreztük az összetartozást. Tettünk valamit, hogy szebb, és jobb legyen a világ!

Köszönöm nektek, hogy segítettetek szebbé varázsolni az életüket, és a karácsonyt.